vaneza nemzeti nem panaszkodás nap. ami alapvetően jó dolog, örülök is neki, vicces meg minden, a nagy magyar keser ellen való valami...
(nincs de)
viszont megjelent a lelkendező kommentek között az a fajta hurráoptimizmus amitől falnak tudok menni:
"Ez nagyon tetszik! Végre, valakinek kinyílt a szeme! Legyen szép napotok, süt a nap is :)"
"Don't worry, be happy :) a mottóm :)"
első körben a szarrá felkiáltójelezett mondatokért ölnék, második körben ez a zsezsgős mindenáron boldognak levés az amitől kinyílik a bicska a zsebemben.
nyilván bizonyos mértékben befolyásolhatő erős hittel a dolgok történése, ha kesergek nyilván beteg is hamarabb leszek, elismerem h létezik ez a jelenség, de az ilyen "akármi történik én vidám/boldog/mosolygós maradok" mentalitás szerintem kurva nagy önbecsapás.
meddig maradsz boldog? a kissebb csapásokig? nem fog repedezni a máz? vagy egy két nagyobb gyomros után is tovább vigyorogsz? recseg ropog az egész intézmény de te happy vagy? nagyon nem szeretnék ottlenni amikor egy ilyen rendszer összeomlik, mer kurvanagyot szól...
nem tartom magam pesszimistának, ha létezik ilyen fakk, optimista-realista vagyok, feltétel nélkül tudok bízni az ismeretlenben, bízni abban hogy jól alakulnak a dolgok, bízni az emberekben, de tisztában vagyok azzal (nyilván a saját szintemen) hogy hogyan működik a világ, és azzal is hogy "mindig van lejjebb"
persze fölöslegesen puffogok arról hogy mások miért csinának úgy mintha mindig lenne okunk boldognak lenni, az az ő hitük, ez meg az enyém... de ez a fajta ordító boldogság az ami oldalba szokott bökdösni engem hogy "hogy lehetsz te ilyen, amikor bezzeg én", aztán amikor kiderül hogy ő bezzeg lepadlózott én nem hajtom el hanem próbálom benne tartani a lelket....
